Az új családtag,Carlos

Történt október 28-án,hogy Lévai Alexandra barátnőm írt egyet,mely szerint egy kóbor kutyuska bement a munkahelyére,mi legyen vele...posztoltunk,sehol senki....fogtam magam és mivel közel dolgozom meg előbb is végeztem,elmentem érte.

Szegényem nagyon félős volt,sétálni se nagyon akart így a hónom alá kaptam és irány az orvosi rendelő,persze Leila is velem tartott,ugyanis elég gyakran el tudom magammal hozni a munkahelyemre.

Nos,a ,,fiatalemberben" nem talált mikrochipet a Doktor Úr. Rá pár napra elvittem másik állatorvoshoz,hátha a leolvasó volt rossz az első vizsgálatnál.

Ő sem talált benne, úgyhogy fogtam és a nevemre vettem,kapott oltásokat ahogy illik.

Szóltam a polgármesteri hivatalban is,ott is bejelentettem úgy az ebösszeíró lapon,hogy talált kutyus.
Immár két hónapja velünk él,nem hiszem,hogy valaha is előkerül a gazdája.

Szamir után volt pár ideiglenesem. Ki rövidebb,ki hosszabb időre. Valakinek előkerült a gazdija,valaki újat talált. Carlost viszont mivel nem kereste senki és a Szívemhez nőtt,gyerekekkel is jól kijön,Leilát imádja,így maradt végérvényesen. Pláne,hogy az összes ideiglenes után ki voltam készülve lelkileg, mert mindegyik hiányzott és gyerekek is megsiratták őket.

Mintha Égből pottyant volna. Imádnivaló. Igaz,isten se tudja miből van összerakva . Nem adjuk oda senkinek.

Akit soha nem feledünk

Tudom,nagyon régen írtam,de egyszerűen képtelenség szavakba önteni azt a fájdalmat,amit Szamirom elvesztése után éltem át. Rövid is leszek.

Ő volt a Mindenem. Olyan űrt hagyott maga után,ami szavakkal kifejezhetetlen és mai napig nem tudtam elfogadni,hogy csak ennyi volt és vége,nincs tovább...

Még május 4-én volt,amikor nekem kellett azt mondani,hogy elég volt a szenvedésből és el kellett altatnom. Hiába a gyógyszeres kezelések,állandó orvosokhoz mászkálás,semmi sem segített az én Kincsemen,nem akartam elhinni,hogy csak ennyi jutott nekünk,kettőnknek...alig egy évet volt velem,de az életemet örökre megváltoztatta. Annyi pluszt adott,amit sosem tudok eléggé megköszönni Neki.

Nála tanultam meg,hogy minden apró dolognak egyformán kell örülni. Nincs különbség egy pillangó  vagy egy jól  sikerült nap között. Az együtt töltött időnek van a legnagyobb értéke,az felbecsülhetetlen. Ez az,amit nem lehet megvásárolni,erőszakkal megszerezni.

Ki kell érdemelni  minden egyes percet és hálát adni érte;mivel sajnos semmi sem tart örökké.

Bízom benne,hogy jó volt Neki nálunk abban a szűk egy esztendőben.Édesem a kezeim közt aludt el végleg és a német juhászom,Szofi mellett nyugszik az idők végezetéig.

Íme az utolsó fotóm Róla